Bakranin Lukács SJ dalmáciai származású jezsuita szerzetes volt, akit a magyar jezsuita hagyomány is sajátjaként tartott számon. Életének pontos adatai csak töredékesen maradtak fenn; halálát a források 1727 körülre teszik.
Missziós szolgálatra készült a spanyol gyarmati területekre, azonban egy hirtelen fellépő súlyos betegség megakadályozta utazásában. Kortársai különösen türelmesen viselt szenvedésére és mély vallásosságára emlékeztek vissza: „Néhány napja, július 4-én, P. Bakranin Lukács, csodálatos türelemmel és nagy épületességgel viselt fájdalmas betegség után az ideig való életet fölcserélte az örökkévalóval. Halálát siratják a spanyol jezsuiták és az indiai [amerikai] ügyvivői. Annál keserűbben siratják, minél jobban szerették és becsülték épületes magatartása, nemkülönben kiváló tudása miatt. Mert egyszer, mikor meghívták őt hittudományi iskolai vitákra, ellenvetéseit olyan fényesen adta elő s fejtette ki, hogy a spanyol professzorok kénytelenek voltak beismerni, ez a magyar őket egy mélyen beléjük gyökerezett tévhitből segítette ki. Eddig ugyanis azt hitték, hogy Spanyolországon kívül a spekulatív tudományokat vagy kevésre becsülik, vagy nem komolyan űzik.” (Lacza Tihamér)

A jezsuita hagyomány szerint kiváló filozófiai és hittudományi képzettséggel rendelkezett. Egy hitvitában olyan sikeresen érvelt, hogy spanyol professzorok is elismeréssel szóltak tudásáról.